MEZTELENÜL
Immár 11 hónapja, hogy meztelenül végzem az otthoni szakrális női szertartásaimat. Szó se volt róla, hogy meztelenül kellene végezni a szertartásokat. Ez csak úgy jött. Ösztönösen.
Eleinte nagyon rosszul éreztem magam ettől. Egyszer csak szembe találtam magam azzal a rengeteg stigmával, ami bennem a meztelenséggel kapcsolódott össze. A szégyen, a bűn, az erkölcstelenség érzése és a hozzájuk kapcsolódó bűntudat. Szembe találtam magam a félelmeimmel is. Meztelenül gyengének, védtelennek, sebezhetőnek éreztem magam. Még egyedül, a saját otthonomban is féltem az ítélkezéstől. Hogy mit gondolnának rólam az emberek.
Ahogy teltek múltak a hónapok, lassanként leváltak rólam a rossz érzések. Ahogy elkezdtem egyre többet lenni meztelenül a saját otthonomban, elkezdtem megérezni magamban a meztelenségben rejlő erőt. Elkezdtem érezni a bátorságot arra, hogy felvállaljam önmagam. Úgy, ahogy vagyok, amilyen vagyok. A tökéletlenségeimmel, a hibáimmal együtt. Őszintén.
Még mindig félelmetesnek tűnik „mez”-telenül élni. Védőmaszkok és álarcok nélkül. Őszintén vállalva, aki vagyok. Még mindig bennem van a félelem, hogy elítél vagy elutasít a külvilág.
De már megérintett a „mez”-telenségből fakadó felszabadultság érzése. Hisz miért is akarnék önmagam helyett másoknak megfelelni?
Nem hitegethetem magam többé azzal, hogy nincs választásom. Igenis dönthetek úgy, hogy félelmek helyett a szabadságot választom.