MIÉRT CSINÁLOK CÉLTÁBLÁT MAGAMBÓL?

MIÉRT CSINÁLOK CÉLTÁBLÁT MAGAMBÓL?

Tavaly októberben kezdtem el publikussá tenni néhány írásomat. Sok vívódás előzte meg őket és a mai napig sokszor bennem van az önmarcangolás, hogy kell-e és miért közzétenni a gondolataimat, érzéseimet, belső folyamataimat.

De akárhogy gondolkodok rajta, mindig oda érkezek vissza, hogy az írásaim egy részének nyilvánossá tétele a saját utam része. Legalábbis most még. Hogy meddig lesz még így, nem tudhatom.

Sokáig voltam bezárkózva a saját csigaházamban. Kellett is ez a védelem, hogy átmehessek azokon a belső átalakulásokon, amik akkor zajlottak bennem. Aztán eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy „színre kell lépnem”, meg kell mutatnom önmagam. Mert annyira sok ideig éltem képmutató életet, hogy muszáj volt gyógyítanom önmagamban ennek a lenyomatait. Úgy éreztem, hogy fel kell vállalnom önmagam. A gyengeségeimmel, a gyarlóságaimmal, a tökéletlenségeimmel együtt. Féltem sebezhetővé tenni önmagam, de mégis azt éreztem, hogy így tudok még közelebb kerülni az igaz önvalómhoz, így tudok egyre inkább önazonossá válni.

Mindenki útja egyedi. Tudom, hogy ez az én utam. A sajátom. Nem gondolom, hogy bárkinél bármit jobban tudnék. Még azt sem gondolom, hogy közel járnék az igazsághoz. Ez csak egy út, minden lépéssel új rétegek, új felismerések tárulnak fel, amik időről időre változnak és nem ritkán még ellentmondásba is kerülnek egymással.

Amikor visszajelzéseket kapok az írásaimra többféle érzés áramlik át rajtam.

Vannak olyan visszajelzések, amelyek erőt adnak, inspirálnak, támogatnak.

Vannak, amelyek nincsenek hatással rám, nem érintenek meg.

És vannak olyanok is, amelyek olyan énrészeimre mutatnak rá, amelyekkel nem könnyű szembenézni, olyan tükröt mutatnak, amibe nem jó érzés belenézni. És mégis építenek, új nézőpontokat adnak, új felismerésekhez juttatnak, új irányokat mutatnak, új tanításokat rejtenek.

Ahogy egyre többször teszem közzé az érzéseimet és nézek szembe az írásaim által gerjesztett hullámokkal, azt figyeltem meg önmagamban, hogy egyre érzékenyebbé és mégis egyre immunisabbá válok a külvilág hatásaira. Egyre jobban erősödik a belső hangom, amely a legpontosabb iránytűvé kezd válni az életemben. A külső hatások ráirányítják a figyelmemet bizonyos dolgokra, de a döntéseim egyre inkább belülről születnek. Ez sok embernek biztosan nem túl nagy dolog. De nekem, aki az élete nagy részét perfekcionistaként élte le, a bizonyítási és megfelelési kényszertől vezérelve, de kifelé egy hamis képet mutatva, ez egy óriási lépés.

És számomra jelenleg a legnehezebb kihívás, hogy képessé tegyem magam arra, hogy újra és újra meghaladjam önmagam, újra és újra megkérdőjelezzem a saját korlátozó hitrendszereimet, újra és újra átírjam a saját magam által felállított kereteimet, újra és újra átértelmezzem a világról és önmagamról alkotott meggyőződéseimet, újra és újra észrevegyem a hamis identitásaimat, újra és újra képes legyek valami mást, valami újat választani. Azt, amit valójában szeretnék és nem azt, amit a külvilág vár el tőlem.

White iris self & life transformation

#whiteiristransformation