HATALOM ÉS SZABADSÁG

Gyerekkoromban volt egy rossz szokásom. Szinte állandóan elájultam a nagy iskolai rendezvényeken. Hát tulajdonképpen nem is csoda. Bár erre csak nemrég jöttem rá, amikor eszembe jutott egy rémes gyerekkori emlékem.

Amikor első osztályos iskolás lettem, az első élményem az iskoláról az volt, hogy valami rémes fehér blúzba, fekete szoknyába és ünneplő cipőbe kellett öltöznöm, egy kék kendővel és valami kisdobos síppal a nyakamban. Az iskolába érkezve kiderült, hogy nem csak én vagyok ilyen borzalmas öltözetben, hanem minden másik gyerek is a legkisebbektől a legnagyobbakig. Igaz, voltak, akiken piros kendő volt, de akkor még fogalmam sem volt miért.

Mindenkinek meg kellett találni az osztályát. Igaz, azt se nagyon tudtam mi az az osztály, de kérdezősködtem és végül valahogy csak sikerült megtalálnom a sajátomat. Ott, abban a pillanatban azt hiszem megéreztem a nyomását annak, hogy bizony mostantól nagy valószínűséggel ezzel a sok vadidegen gyerekkel kell majd megosztani a mindennapjaimat ki tudja milyen hosszú időre.

De abban a pillanatban mégsem ez volt a legnagyobb problémám, hanem az, hogy kezdtem érezni, hogy itt bizony valami elég szigorú rendszer van, ahol szorosan sorba kell állni, mindenféle alakzatban vonulni, sípszóra megállni és csendben állni egy csomó ideig, amíg néhány felnőtt, felettébb magasztos és ellenmondást nem tűrő hangon szaval valami érthetetlen dolgot arról, hogy minden gyereknek az a legfontosabb dolga, hogy az iskolai követelményeknek meg kell felelni.

Aztán hol a sípot kellett fújni, hol tisztelegni kellett, hogy jobbra-balra fordulni, hol szoros sorban tovább vonulni valahova. De mivel számomra teljesen ismeretlen volt a koreográfia, ezért egyszer csak azon kaptam magam, hogy feszülten próbálok figyelni és lekövetni a többiek reakciót. Persze így is mindig le voltam maradva egy lépéssel.

A mai napig emlékszem az érzésre, hogy milyen sokkoló volt számomra ez az élmény. Olyannyira, hogy egyszer elkezdtem ezt az egész jelenetet kívülről megélni. Mintha a lelkem kilépett volna a testemből, fellebegett volna a tornaterem plafonjára és onnan fentről figyelte volna a jelenetet. Láttam magam kívülről. Egy voltam a sok egyforma uniformisba öltöztetett gyerektengerben, egy sorban a rengeteg gyereksorból, az új osztályom sorának vége felé.

Konkrétan emlékszem, hogy úgy éreztem, mintha egy katonaságban lennék, pedig fogalmam sem volt még akkor mi az a katonaság.

Talán ezért hagyott nehezen nyugodni a bennem élő Szabadságharcos énem. Aki tiltakozik mindenféle erőszakos vagy elnyomó hatalomgyakorlás ellen. Talán ezért lettem SZABADSÁGOT kereső ember.

De gyerekként, ott és akkor még csak úgy tudtam kimenekülni a helyzetből, ha elájultam az iskolai rendezvényeken.