ÁRNYÉKRÉSZEIM

4 évvel ezelőtt úgy léptem ki egy közel 10 éves élettársi kapcsolatból – két tündéri kislány édesanyjaként – mintha szárnyak nélkül ugrottam volna le a szakadékba egy szikláról. Szó szerint semmim sem volt. Se lakásom, se jövedelmem, se megtakarításom. Csak azt tudtam, hogy nem tudom már tovább folytatni azt az életet, amit előtte éltem, bármennyire tökéletesnek tűnt is kívülről. Fogalmam sem volt ki is vagyok én valójában, csak azt tudtam, hogy az az ember biztosan nem akarok lenni, akinek addig öntudatlanul mutattam magam.

Egyetlen reménysugár András volt az életemben, akit akkor még alig ismertem. Nem tudhattam, hogy mit hoz számomra ez a kapcsolat, de kétségkívül erőt és bátorságot adott ahhoz, hogy meghozzam azt a döntést, ami már két hosszú éve érlelődött bennem.

Nagyon nehéz időszak következett ez után. Nem csak azért, mert nem volt semmim, amibe kapaszkodhattam volna. Nem csak azért, mert egyszerre hullott porba az összes álarcom, amivel addig azonosítottam magam. Nem csak azért, mert nem láttam magam előtt a jövőt. Hanem azért is, mert életemben először megtapasztalhattam milyen érzés, amikor mélységesen elítél a külvilág. Még azoknak az embereknek a többsége is, akiket addig a barátaimnak hittem.

Hisz kívülről csak annyi látszott, hogy egyik pillanatban még egy tökéletes család vagyunk, a másik pillanatban, meg már egy új férfi van mellettem. Milyen Anya vagyok, hogy képes vagyok kitenni a gyerekeimet egy ekkora törésnek és bizonytalanságnak? Milyen Nő vagyok, hogy képes voltam megcsalni, majd elhagyni azt az embert, aki gondoskodott rólunk és mindent megadott nekünk? Milyen Ember vagyok, ha szétszakítok egy családot a saját önző érdekeimért?

Amikor szembe találtam magam azzal a sok ítélettel, ami akkoriban megnyilvánult felém a külvilágból, egyszer csak szembe találtam magam a saját árnyék részeimmel is. A Rossz Anyával, a Csalfa Nővel, a Hazug Csalóval, az Önző Némberrel, a Képmutatóval.

De mind közül az Ítélkező hozta számomra a legnagyobb szenvedést. Mert rá kellett jönnöm, hogy bizony minden felém megnyilvánuló ítélet önmagamból fakad. Én vagyok az, aki ítélkezik mások felett. Én vagyok az, akinek mindenről határozott véleménye van. Én vagyok az, aki mindig mindenkinél jobban tudja, kinek hogyan kéne viselkednie. Én vagyok az, aki mindenkinél jobban tudja, hogy a világnak milyennek kellene lennie. És most én vagyok az, aki megítéltetik.

Az elmúlt hónapokban Andrással kitaláltunk magunknak egy játékot. Abban állapodtunk meg, hogy amint azon kapjuk magunkat vagy egymást, hogy méltatlankodunk dolgokon, minősítjük a külvilág eseményeit, netán ítélkezünk mások felett, azonnal figyelmeztetjük egymást és leállítjuk ezt a folyamatot. Az elején nagyon nehéz volt. A korona időszak bőven adott lehetőséget arra, hogy kritizáljuk a körülöttünk zajló eseményeket és jelenségeket. Eleinte napjában sokszor egymásra kellett szólnunk. Aztán szépen ritkultak ezek a megnyilvánulások. Manapság már csak ritkán fordul elő, hogy figyelmeztetni kellene egymást.

Azt kezdtem el megtapasztalni, hogy az ítélkezés, kritizálás, minősítés, méltatlankodás vagy felháborodás kiiktatása az életünkből megtisztította a belső világunkat. Nem szeretnék már rákapcsolódni olyan témákra, amikből ezek a minőségek áradnak.

Sokkal inkább át tudom érezni, hogy mindennek oka van és mindenben ott van a fejlődés lehetősége, ha a tanítást látjuk meg benne. Csak úgy engedhetem meg magamnak, hogy önmagam legyek, ha a külvilágnak is „megengedem”, hogy olyan legyen amilyen. A külvilág amúgy is az én saját belső világom kivetülése. Ha nem tetszik, amit kinn látok, önmagamon keresztül változtathatok rajta.