AZ ÖLELÉS

Jó néhány évvel ezelőtt Andrással részt vettünk egy 3 napos elvonuláson. Akkoriban még olyan voltam, mint egy kis sündisznó. Egy tüskés, szúrós páncélt viseltem magamon.

Mivel vidéki helyszínre mentünk, ezért reggel korán kellett indulnunk, hogy időben odaérjünk. Kb. negyed órával hamarabb érkeztünk és én csodálkozva konstatáltam, hogy rajtunk kívül még senki sincs ott. Az elkövetkező órában szépen lassan szállingóztak a résztvevők. Elkezdett bosszantani, hogy a legnagyobb nyugalomban pakolásztak, mintha nem lennének késésben. Mondjuk valóban nem is voltak abban, mivel az elvonulás vezetőjéről semmi hírünk nem volt. Még a segítők sem tudták hol van, mikor fog megérkezni. Elkezdtem azon is idegeskedni, hogy minek keltünk fel olyan korán, minek siettünk annyira, ha itt senkit sem érdekel az idő. Ezek szerint én is nyugodtan aludhattam volna még.

Végül jó 3 órás késéssel a vezető is megérkezett és mintha mi se történt volna, szépen felvonult a terembe, elkezdett rendezkedni, majd mindenkit szeretetteljes, hosszú öleléssel üdvözölt. Számomra ez nagyon furcsa volt, de gondoltam biztos mindenkit ismer már és mindenkivel ilyen bizalmas a kapcsolata. Aztán egyszer odatoppant elém is és én alig bírtam kimenekülni az öleléséből. Még mindig a morgolódás hangulatától átitatva, kissé felháborodott hangnemben közöltem vele, hogy én nem szoktam idegenekkel ölelkezni. Mire ő kedvesen rám mosolygott és azt válaszolta, hogy „Nem baj. Majd ez is megérkezik.” Ez csak olaj volt a tűzre. Nem elég, hogy késett 3 órát, majd nem is kért elnézést, még csak nem is magyarázkodott és most még lekicsinylő megjegyzéseket is tesz rám.

Mondanom sem kell, a 3 napban nem sok olyan dolgot találtam, amit ne tudtam volna kritizálni. Mindenben találtam valami hibát. Mindenről volt egy határozott véleményem, hogy hogyan kéne másképp lennie. De mivel 3 napra némaságot kellett fogadnunk, ennek nem is adhattam hangot, csak magamban fortyogtam.

Azért valami mégis csak történhetett ott a 3 napos jógázás, meditálás, mantraéneklés, diádozás, transzlégzés és transztánc hatására. Elindultak bennem olyan folyamatok, amiket akkor még nem értettem, de valami mégis elkezdett megnyílni bennem.

Alig 1 hete vettünk részt egy spirituális fesztiválon, ahol a világ legtermészetesebb dolgaként ölelgettük meg egymást, akár találkoztunk már valaha, akár nem. Sokszor csengenek vissza az elvonulás vezető szavai: „Nem baj. Majd ez is megérkezik.” És mindig mosolyognom kell, hogy milyen igaza volt.

Az ölelés két lélek találkozása a végtelen feltétlen szeretet terében. Nem számít, hogy emberi mivoltunkban ismerjük-e egymást, hogy a fizikai testünk találkozott-e már valaha. Mert a lélek időtlen és határtalan. Az ölelésben a legtisztább isteni önvalóink ismernek egymásra. Csak nyitott szívvel tudjuk beengedni azt a sok csodát, szépséget, szeretetet, bőséget, amivel Isten nap mint nap megáld minket.

Örülök, hogy lekerült rólam az a tüskés páncél. Én okoztam magamnak azt a sok fájdalmat és szenvedést, amiért korábban a külvilágot tettem felelőssé. Mert a tüskéim valójában nem kifelé, hanem befelé szúrtak. De nagyon.