Ősbizalom vagy céltalan sodródás / A patak tanítása
A Pilisi erdőben töltött kirándulásom során – amiről egy korábbi bejegyzésemben már írtam – érdekes élményben volt részem. A második napomat a patak parton indítottam. Csak ültem és néztem, ahogy csobog a víz, gyönyörködtem a fodraiban, hallgattam a zenéjét és elámultam rajta, hogy milyen szépen is szimbolizálja a patak az időtlenséget, amely egyszerre van jelen a forrásnál és a torkolatnál, minden egyes cseppjében egyszerre jelenik meg a múlt, a jelen és a jövő.
Aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy sétálni szeretnék, követni a patakot, megnézni merre folyik, min megy keresztül, milyen szépségeket rejteget még a számomra. Mivel a hálózsákot nem akartam magammal cipelni, ezért kerestem neki egy helyet és reménykedtem benne, hogy ott találom majd, amikor visszatérek a sétáról.
A séta gyönyörű szép volt. Nagyon élveztem, hogy nem tudom hova vezet az út, mi vár rám a következő pillanatban, vagy a séta végén. Csak a pillanatban tudtam lenni és befogadni mindazt a szépséget, ami körülvett. A fák illatát, a patak csobogását, a szellő simogatását, az avar ropogását a lábam alatt, a madarak énekét, a napsugarak melengetését. Ahogy haladtam a patak mentén úgy tárulkozott fel előttem az erdő változatossága, a sok különböző érzet és látvány.
Körülbelül egy órája sétálhattam, amikor egy forráshoz érkeztem, amely ebbe a patakba torkollott. A forrás után a patakot már kikövezett autóút kísérte, így nem volt kedvem tovább menni, nagyobb kedvem volt továbbra is az erdőben maradni. Ücsörögtem egy ideig a forrásnál, ittam a tiszta vizéből, szemléltem, ahogy emberek jönnek-mennek kulacsokkal, vizeshordókkal. Azután, amikor már eleget szemlélődtem, úgy döntöttem, hogy visszaindulok.
Már előre örültem, hogy milyen izgalmas lesz ugyanezt az utat visszafelé is megtenni és megfigyelni mennyiben más ugyanazt az élményt egy másik nézőpontból, egy másik irányból szemlélni és megélni.
De nagy csalódásban volt részem. Ahogy elindultam visszafelé, eszembe jutott a hálózsákom és elkezdtem azon aggodalmaskodni, hogy vajon ott van-e még, ahol hagytam. Nagyjából felmértem, hogy körülbelül egy órát sétáltam a forrásig, tehát visszafele is egy óra lesz az út és ez örökkévalóságnak tűnt a célomig, a hálózsákig.
Frusztrálni kezdett ez a dolog. Nem tudtam már annyira élvezni a sétát, mert nyugtalanított, hogy mikor érek a célba, megtalálom-e ott, amire számítok. Többször is tudatosítottam magamban, hogy teljesen nevetséges ez az egész, hisz csak egy hálózsákról van szó. Mi a legrosszabb, ami történhet? Nem lesz ott, ahol hagytam. És akkor mi van?
Próbáltam a figyelmemet újra és újra visszahozni a jelenbe és átélni azt a gyönyörködést, amit akkor éreztem, amikor még nem volt célom, csak hagytam magam áramlani a létezés csodájában, nyitottan bármire, ami előttem áll. Visszafele azonban a figyelmem egy része mindig a hálózsák és a megérkezés körül forgott és ez nagyon megnehezítette a jelen pillanat megélését. Néha, néha, amikor sikerült elfelejtkezni a célról, az időről, a hálózsákról és a megérkezésről, újra sikerült átélni a pillanat csodáját és befogadni az élményt. De a cél újra és újra előbukkant.
Ennek az élménynek a hatására elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon lehet-e célok nélkül élni? Ha most félreteszem minden célkitűzésemet, vajon mi az, amire valójában vágyok? Három szóban tudtam megfogalmazni: szeretet, öröm és béke. Belém hasított a felismerés, hogy ezek a minőségek mind itt vannak bennem és az életemben. Minden nap megtapasztalom őket, de mivel az időm nagy részében a céljaim elvonják a figyelmem a jelenről, nem tudom igazán átadni magam ezeknek az érzéseknek.
Elhatároztam hát, hogy teszek egy kísérletet. Elsőre bármennyire félelmetesnek tűnt is, úgy döntöttem, hogy minden célt kitörlök az életemből. Nem akarom előre eldönteni hova kellene eljutnom. Csak arra fókuszálok, hogy minden egyes tettemet a szeretet, öröm és béke vezérelje. Éljem át milyen érzés ebben a minőségben, tiszta szívből cselekedni és hagyjam meg magamnak a nyitott teret arra, hogy ebből az bontakozzon ki, ami ki szeretne bontakozni.
Még viszonylag az elején tartok ennek a kísérletnek, de ahogy elkezdtem megengedni magamnak ezt az új működési módot, úgy kezdem megtapasztalni, hogy olyan vagyok, mint a patak. A múlt és a jövő is egyszerre van jelen, ebben a pillanatban, amiben most vagyok. És ha egyszer teljesen képessé válok arra, hogy minden tettemet a szeretet, öröm és béke minősége hassa át, akkor már minden lehetséges célomat megvalósítottam.
És hogy mi lett a hálózsákkal? Pont ott találtam, ahol hagytam. 😊