Egyedül az erdőben / Önvallomás a félelemről
Április elején vettem részt a Naptanya Vendégházban egy csodálatos nő, Kovács Gyöngyi Nalíni női körében egy 2 napos elvonuláson, ahol egy újjászületés szertartásban volt részünk. A szertartás részeként megfogalmaztuk, hogy mi az, amit el szeretnénk engedni és mi az az új minőség, amit meg szeretnénk tapasztalni az életünkben. A kívánságunk beteljesítésének elősegítésére pedig egy felajánlást tettünk.
Én erőt és bátorságot kértem ahhoz, hogy megtaláljam az utam ahhoz, hogy a tiszta önvalómból, önazonos módon tudjak élni. A felajánlásom pedig az volt, hogy iránytűként nem az elmémet fogom használni, hanem a szívemre hallgatok.
Eleinte úgy gondoltam, hogy ez nem valami nagy felajánlás, de hamarosan beigazolódott, hogy abban az élethelyzetemben ennél nagyobb dolgot nem is kínálhattam volna fel.
A szertartás záró körében egy belső hang azt súgta, hogy menjek ki az erdőbe néhány napra, teljesen egyedül, élelem nélkül és csak legyek ott mindenféle cél vagy szándék nélkül.
Megrémültem ettől a feladattól. Soha életemben nem aludtam a szabad ég alatt egyedül és soha nem böjtöltem még. Ráadásul azonnal bekapcsolt az elmém és számtalan rémisztő gondolattal próbált eltéríteni a küldetésemtől. Például mi lesz, ha vadállatokkal találkozom, vagy halálos betegséget terjesztő kullancsokat szedek össze. De a szívem mélyén tudtam, hogy van értelme ennek a tapasztalásnak, még akkor is, ha még nem értem, hogy mi.
Ezért összeszedtem a bátorságom és az egyik hétvégén nekivágtam a Pilisnek, egy szál hálózsákkal és 3 üveg vízzel. Az első nappal még lebegtem a boldogságtól. Szándékosan semmin sem szerettem volna gondolkodni. Csak kapcsolódni a természettel és átélni a létezés csodáját. Órákat töltöttem egy gyönyörű fa alatt feküdve és csodáltam, ahogy a napfény átszűrődik a fa lombkoronáján. Megvizsgáltam a faleveleket, hallgattam a történetüket, ahogy susogtak a szellőben. Elmerültem az erdő finom illataiban, hallgattam a madarak gyönyörűséges énekét és a közeli patak csobogását.
Azonban, ahogy elkezdett alkonyodni, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a szorongás, ami néha már súrolta a rettegés határát is. Újra elöntötték elmémet a rémképek a vadállatokról. Kerestem a megfelelő helyet az éjszakai alvásra, de sehol sem éreztem biztonságban magam. Egyre jobban sötétedett én pedig úgy éreztem, hogy ez az éjszaka maga lesz a pokol. Még az is megfordult a fejemben, hogy ez az egész hülyeség és egyszerűen fogom magam és hazamegyek.
De végül erőt vettem magamon és maradtam. Egy tűzrakó helyet találtam és mellette telepedtem le éjszakára. Mécseseket gyújtottam, mert a tűz apró lángjai nyugtatóan hatottak rám. Gondoltam magamban, hogy nem vagyok normális, még ki is világítom magam, hogy könnyebben rám találjanak. De a szívem mégis azt súgta, hogy a mécsesek lángja biztonságot ad és ez az érzés fontosabb volt, mint a racionalitás.
Az éjszaka minden neszre felébredtem. A nappali fényben csodálatos falevél suttogás éjszakára horrorisztikussá vált. Ugyanabban az erdőben voltam, ugyanazok a dolgok vettek körül. Mégis, ami nappal csodálatos volt, az éjszakára a rettegés forrásává vált. A hajnali nap sugarai megváltásként érkeztek és ahogy a nap bearanyozta az erdőben megbújó kis tisztást, úgy borult örömmámorba a lelkem is. És nem tudtam megállni, hogy ne kacagjak hangosan magamon. Ettől rettegtem annyira? Még akár élvezhettem is volna ezt az éjszakát, ha nem a félelmeimmel lettem volna elfoglalva, hanem ugyanazzal a gyönyörködéssel, amit a nappal tartogatott.
Számomra ez a tapasztalás elsősorban nem a bátorságról szólt. Sokkal inkább arról, hogy csak rajtam múlik, hogy az életem eseményeit milyen tudattal élem át. A félelem nem azért van, hogy eltántorítson, hanem azért, hogy megtanítson észrevenni, értékelni és élvezni az élet ajándékait.
White Iris Self & Life Transformation